Nem sokkal azután, hogy édesanyját, Zrínyi Ilonát és mostohaapját, Thököly Imrét Törökországba száműzték, Rákóczi Ferenc a keleti megyék nemesei körében szervezkedésbe kezdett, még XIV. Lajos francia király segítségét is kérte egy tervezett felkeléshez. Bizalmasa azonban elárulta azzal, hogy leveleit a császári udvarba juttatta, amiért Rákóczit elfogták és börtönbe zárták. Felesége és a börtönparancsnok segítéségével végül sikerült megszöknie Bécsújhelyről és Lengyelországba menekült.

Itt találtak rá a tiszaháti felkelők követei 1703 elején és arra kérték, legyen a parasztság vezetője. Rákóczi 1703. június 16-án visszatért az országba, ahol Esze Tamás parancsnok fogadta pár száz fős felfegyverzett jobbágy élén. A folyamatosan gyarapodó seregnek köszönhetően pár hét alatt bevették a Tiszántúlt. 1704-re szinte az egész ország kuruc kézre került. A harcokban maga Rákóczi is részt vett, akit ebben az évben a gyulafehérvári országgyűlés megválasztott Erdély fejedelmének.

A bécsi udvarral folytatott béketárgyalások nem vezettek eredményre, így a fejedelem 1707-ben a szabadságharc folytatása mellett döntött. 1708 augusztusában azonban Trencsénnél súlyos vereséget szenvedett a kuruc sereg. Rákóczi 1711-ben Lengyelországba utazott, hogy orosz segítséget kérjen, távollétében azonban Károlyi Sándor megbízott főparancsnok megegyezett a békéről a császári hadvezérrel és a kurucok Szatmárnál letették a fegyvert.

II. Rákóczi Ferenc szobrát Kisfaludi Strobl Zsigmond készítette.